Ha az egykor díszes oszlopokra nézel,
a magány mintázataiban nyugvó madarak
énekét hallod bentről.
Ilyenkor virágos a hajnali kép, de az anyák
lelkében fekete rózsa nyílik.
A narancsszín naplemente különös tájat fest
a tulipános mezőkről, az emlékezés rétjein
egy feltárt ablak lángokban áll.
Embertestben fázhattál a nulladik napon,
de a harmadik melegét csak te ismered.
Nem tudhatod, az utókor miként ítél –
a kóbor kutyák megérzik az otthon illatát.
Voltál, mint a dal, derű, tünékeny íz,
gyermekkézhez tapadt homokvár –
örökléptű árnyak között a padlórésben
szárnyra kelni készülődik súlyos tollain –
és felfeslik a halál.

(Megjelent: LÁTÓ Szépirodalmi Folyóirat, 2020. decemberi lapszám)

http://www.lato.ro/article.php/Mement%C3%B3/4690/