Az emlékezés elárvult szárnymintái.
Törött üveg mögött régi kép a kredencen.
A hátsó udvarban a beteg Sztravinszkij komponál –
talán ezerkilencszáztizet írunk, mert a kertben
jeges gyümölcsnektárt ropogtat kedvenc állata,
a tűzmadár. Csak tél lehet, ha Polonszkij farkasok
hátán lovagolva járja az erdei ösvényeket.
Fagyos az üvegpalota. Az égig érő fenyők tűlevelei
közeli átjátszóállomások antennái. Úgy hallik,
nap mint nap hattyúk tavát és balettet sugároznak –
a kertben radioaktív felhőből lezuhant madarak.
Szomorú a vasútállomás. Fehér rigók füttye
helyett ólomléptű szerelvény sikoltása tépi fel a tájat.
Valaki elvégezhetné végre a műtétet. A fagyott
sebből messze ömlik a felkavart csend. Se tű,
se cérna vagy elektróda. Nincs, aki összevarrja –
vagy legalább a vihar néma szemébe
visszahegesztené a madarakat.

(Megjelent: BÁRKA, 2020/5. lapszám)

http://www.barkaonline.hu/szepirodalom/18-versek/7433-banfai-zsolt-versei