2020. 09. 12.
A minden lehetséges
A szemlélődés útjain nem sok
virág nyílik, de vannak köztük kövek.
Patakok, lassan érlelődő mozdulatok.
Mintha kivéste volna a tájat az ember.
A vizek hálóba fonva szövik át az emlékezés
rétjeit. De már a víz sem ugyanaz.
Lélegeznél, de tüdőd a párás lombokon
fennakad. Kocsonyás tekinteted rezeg
a vékonnyá csiszolt álmok talpkövein.
Kopott egyhangúság. Egy bokor néha
felizzik, és éget. Könnyzacskódból
medencédig úsztatod a halakat.
Test nélkül ébredsz és csonttá
tisztulsz a hold udvarán.
(Megjelent: HOLDKATLAN, VII. évfolyam, 19. szám.)