Áldott
és békés a táj.
Felül lebeg ma a kék.
Úgy tűnik, felhők közé szökött a tenger.
Mintha a Jóisten gondosan
kiszitálta volna belőle a sárga homokot –
a telepen élő gyerekek önfeledten
játszanak, várakat építve a szőke hullámokban.
Pedig ha jobban megnézi az ember, buckák azok –
dombok, dűnék, védvonalak.
Partizánakciók színhelye, lövészárkok talán –
tovább vizsgálódunk tehát, szemünk tele könnyel,
nagyobb felbontású objektívvel –
aztán megnyugodva dőlünk hátra,
látva, mint nyalja fel a tenger narancsra facsart
esőkkel a telepített árkokat, üvegfalat, harckocsit –
és már csak fotelból látjuk a páncélokat,
ahogy a gyújtópont egy halott
teknősbéka hátán
csillan.