Áldott

és békés a táj.

Felül lebeg ma a kék.

Úgy tűnik, felhők közé szökött a tenger.

Mintha a Jóisten gondosan

kiszitálta volna belőle a sárga homokot –

a telepen élő gyerekek önfeledten

játszanak, várakat építve a szőke hullámokban.

Pedig ha jobban megnézi az ember, buckák azok –

dombok, dűnék, védvonalak.

Partizánakciók színhelye, lövészárkok talán –

tovább vizsgálódunk tehát, szemünk tele könnyel,

nagyobb felbontású objektívvel –

aztán megnyugodva dőlünk hátra,

látva, mint nyalja fel a tenger narancsra facsart

esőkkel a telepített árkokat, üvegfalat, harckocsit –

és már csak fotelból látjuk a páncélokat,

ahogy a gyújtópont egy halott

teknősbéka hátán

csillan.